#Advent, #várakozás

SN

Tegnap  elköszöntem valakitől:„Isten áldjon!”
Erre ő azt válaszolta: „Tehát mégsem támogatod a tudományt és a párbeszédet. Isten léte nem bizonyított, nem hivatkozási alap semmire.”

Ezen ma is elgondolkodtam. Nem haragból – inkább szomorúsággal. Milyen messzire jutottunk, hogy a „Isten áldjon!” már nem jókívánság, hanem provokáció?

Talán nem véletlen, hogy Advent harmadik vasárnapjának előestéjén jutott eszembe Diego Rivera 1930-as évekbeli freskója.

Egy anya, egy csecsemő, és egy tű.
Rivera festménye ma aktuálisabb, mint valaha: az ember mindig hisz – azok is, akik tagadják. Csak az oltár változik.

A templom ma labor, a pap helyét fehér köpenyben álló “tudósok, orvosok” vették át, és a keresztelés szertartása pedig az oltás rítusává vált. 

A hit ma nem a transzcendenshez kötődik, hanem a „helyes” és “megfelelő”nézőpontokhoz, az engedelmességhez, központi szabályozáshoz, módszertani levelekhez és ajánlásokhoz. Aki kérdez, kétkedik, az eretnek, “tudományellenes”, “bekattant” és mint ilyen, ma is üldözni, lejáratni és kiközösíteni kell. 

A „tudomány” nevében már nincs tér a párbeszédnek, nincs helye kérdésnek. 

Az új hitvallás a félelem menedéke lett – kötelezéssel, fenyegetéssel és zsarolással. 

A “hitetlenség” új vallása megszületett…

Mégis: Advent mégis a várakozás ideje.
Várakozás valamire, ami túlmutat az ember által gyártott isteneken és rendszereken –
ugyanis a sötétség nem azért marad meg, mert nincs fény, hanem azért, mert elfelejtettünk fölfelé nézni.