Az orvoslás nem alapulhat dogmákon – az emberélet szent

SN

Az elmúlt órákban, reagálva a korábban megjelent cikkre, miszerint áttörés következett be az adatvédelemben és a NAIH ajánlást adott ki a gyermekorvosok részére – több érintett szülő is feltette a kérdést: „Ez most kinek az eredménye? Kinek köszönhető, hogy végre történt valami? A mi kitartásunknak, vagy csak egy újabb politikai gesztusnak?”

A válasz összetett, de röviden talán így foglalható össze: a szülők, gyermekek, az ügyvédek és a jogi

csapat erejének az eredménye. Az ügyvédek nem hátráltak meg, hanem a szülők és gyermekek védelmében szembe mertek szállni az igazságtalansággal. Akik vállalták, hogy megbízóik jogait erős szembeszélben is megvédik, kockáztatva a karrierjüket és következetesen, bátor kiállással képviselték ügyfeleiket. Az ő szakmai felkészültségük és elhivatott munkájuk révén válhatott az elszánt szülők összefogása valóban eredményessé. A változás gyökerei mindig a közösségben vannak – az egymásért való kiállásban, az összefogásban, a kitartásban és abban a közös hitben, hogy az igazság végül győzni fog.

A NAIH-ajánlás valódi háttere

A NAIH-hoz az elmúlt hónapokban (lassan években) számos szülő megbízásából érkeztek panaszok. Túl sok orvos élt vissza a hatalmával. Túl sok szülőt kezeltek „oltásellenesként”, „konteósként”, „bekattantként”, amikor pusztán információt kértek a gyermekük állapotáról, a betegkartonra rögzített adatokról. A NAIH eleinte kivárásra játszott – de ahogy a beadványok száma nőtt, már világossá vált, hogy itt tömeges visszaélések körvonalazódnak. A hivatal végül felismerte: ha érdemben nem lép, a panaszok büntetőjogi következményekig fognak eljutni, a szülők nem adják fel, igazukért a gyermekeik egészsége és élete védelmében a végletekig is elmennek.

Ezért született meg az a bizonyos egyértelmű, félreérthetetlen ajánlás, amely az egészségügyi dolgozók számára kimondta: a beteg adataihoz való hozzáférés nem kegy, hanem alapjog. Ez a hivatalos dokumentum a valóságban nem udvarias gesztus volt, hanem tűzoltás – kísérlet arra, hogy a rendszer elkerülje a tömeges felelősségre vonást, legalábbis ami az adatkezelést illeti.

Miért félnek az orvosok a betegkartonok kiadásától, merül fel az ismét jogos kérdés

A legtöbb orvos ma nem azért tart vissza dokumentációt, mert nem tudja, hogy kötelessége lenne kiadni, hanem mert fél attól, ami a kartonban van vagy éppen nincs.

Az orvosok attól félnek, hogy kiderül:

• évek óta, törvényi kötelezettség ellenére, egyetlen oltás-mellékhatást sem jelentettek,
• a szülők panaszait gázlángolással, zsarolással, fenyegetéssel intézték el,
• és a mellékhatásokat – autizmust, encefalopátiát, kancsalságot, ekcémát, idegrendszeri sérüléseket – normalizálták, mintha ezek mind „véletlenek” lennének, vagy „nyilván van ilyen a családban”.

Sok praxisban a gyógyítás már nem az elsődleges cél, tisztelet a kivételnek. A jutalmazási/javadalmazási rendszer úgy van kiépítve, hogy egy beteg páciens az orvos számára sokkal kifizetődőbb, mint egy egészséges. Mi több, minél több gyógyszert, oltást ír fel és ad be ez az orvos, annál több pénzt kap („A háziorvosi szolgálatok indikátor alapú teljesítményértékelése” egy olyan dokumentum, amit érdemes átfutni.)

Általánosságban is megállapítható, hogy a fókusz áttolódott: az orvosok a jelen helyzetben nem a beteg gyermeket védik, hanem saját törvénytelen mulasztásaikat. A dokumentáció visszatartása már nem csupán adminisztratív mulasztás – hanem önvédelem egy évtizedek óta fennálló bűnrendszerben.

A hallgatás morális ára

Még ma is következmények nélkül marad, ha egy oltás beadása kárt okoz. Annak viszont van súlya, ha valaki „eltitkolja”=nem jelenti a mellékhatásokat, hamis adatokat közöl, ha félrediagnosztizál vagy félrekezel. A mellékhatások nem jelentésével az a baj, hogy így a piacon maradhattak a „biztonságosság és hatékonyság” látszatát keltve olyan készítmények, amelyek valójában gyermekek százezreit betegítették meg.

A magyarországi törvények e tekintetben is egyértelműek: úgy a gyógyszertörvény, mint a sokat hangoztatott 18/1998. (VI. 3.) NM rendelet előírja a nemkívánatos események jelentésének kötelezettségét. Az orvosoknak ebben pusztán „postás” szerepük van – nincs joguk mérlegelni, összefüggést keresni vagy elbagatellizálni a betegségeket és sérüléseket. Feladatuk kizárólag minden feltételezett mellékhatás jelentése. Az elemzés és az összefüggések vizsgálata nem a gyermekorvos vagy oltóorvos feladata; azt a gyártó végzi el, és a visszajelzések alapján dönt a termék fejlesztéséről, további teszteléséről vagy akár visszahívásáról – ahogy erre korábban is számos példa volt.

A legfontosabb, hogy az orvosnak nincs és nem is lehet jogköre annak megítélésére, hogy a szülő vagy a gyermek által jelzett esemény oltáshoz kapcsolódik-e, illetve mellékhatásnak minősül-e. Feladata jogszabályban rögzített: a feltételezett mellékhatás jelentése a megfelelő helyre, a megfelelő időben. (A pontosítás kedvéért: nem az orvosnak kell feltételeznie a mellékhatást – elegendő, ha azt a beteg vagy a szülő jelzi, az orvos tudomására juttatja. Ez vonatkozik arra az esetre is, ha bármilyen okból nem az ily módon tájékoztatott orvos oltotta eredendően a gyermeket.)

Nos, a fent említettek már büntetendő cselekmények: adatmanipuláció, gondatlanság, kötelességszegés. Sajnos (csak) most derülnek ki, akármennyire próbálják eltakarni, vagy akadályozni az igazság megismerését.

Évtizedekig lehetett hülyíteni a szülőket – elhitetni velük, hogy az oltás „kötelező”, mintha az emberi test felett az állam rendelkez(het)ne. Pedig a törvény szerint mindig is voltak jogi lehetőségek. Csak senki sem tájékoztatta a családokat annak ellenére, hogy ez is feladata lett volna úgy az orvosnak, mint a védőnőnek. Sőt, az orvos privilégiuma ezt jelezni a hatóságok felé.

Akadt persze néhány kivételes orvos, akiben még maradt emberség, vagy tán félelemből, őszintén nem tudom, melyik a rosszabb; ők jelezték, hogy az adott „gyermeket kórházban oltsák, hogy legyen esély újraéleszteni, ha baj lesz.” Lehet elrugaszkodott, de a kérdés mindenképp felmerül: ha egy oltás biztonságos és hatékony, akkor miért kell újraéleszteni a gyermeket, aki megkapja? Milyen komplikáció várható, amit egy átlagos oltási ponton nem lehet kezelni? Ha viszont ilyen fennáll, akkor miért nem kap az a gyermek halasztást vagy mentesítést a törvény szerint? Miért lesz egy gyermek kísérleti alany, aki meghalhat, de nem baj, majd újraélesztjük és jó lesz?

Ez a mondat egy komplex rendszert leplez le: olyat, amely már évtizedek óta tudott a veszélyről, de mégis „végrehajtotta a parancsot”. Több orvosnak nem tetszett az ilyenkor a szülőben felelevenedő történelemóra: 100 éve sincs, hogy emberek „CSAK” parancsot teljesítettek – és volt egy bíróság, ahol kimondták, hogy az egyéni felelősség megáll akkor is, ha egyeseknek egyszerűbbnek tűnt a parancs teljesítése, mint az emberséges, orvoshoz méltó magatartás.

A szülők elárulása

Tizenhárom éve, amikor az akkor 12 éves fiam egy iskolai kényszeroltás után súlyosan megsérült, az akkori ANTSZ egyik vezetője azt mondta nekem telefonon: „Az ön gyermekének be kell vállalnia az áldozatot a többi gyerek érdekében.” Ez a mondat mindent elárul arról a lelketlen gondolkodásról, ami évek óta uralkodik az orvoslás bizonyos köreiben: az egyén élete feláldozható a statisztikai arányok és a nem létező nyájimmunitás oltárán.

Miközben megszüntettük a halálbüntetést a bűnözők élethez való joga miatt, a magyar gyermekeknek – jog szerint is életveszélyesnek minősített oltások ellenére – kötelességük lenne áldozattá válni. Ez nem orvostudomány, hanem teljes erkölcsi csőd.

Közösségben az erő, és az igazság felé vezető út

Ez a közösség – a szülők, az áldozatok, a mellettük és értük kiállók, az igazságot követelők – már elindult egy másik úton. Lépésről lépésre építi vissza az emberséget abban a rendszerben, ahol régóta a félelem és a gazdasági érdek, a félretájékoztatás és kiközösítés uralkodik.

Oda akarunk eljutni, ahol minden gyermek ellátása egyéni figyelmet, emberséget és valódi szakmai mérlegelést kap — ahol az orvos nem protokollokat „hajt végre”, hanem gondolkodva, tisztelettel és felelősséggel dönt az adott helyzetben. Egy orvos becsületét nem a törvény által megerősített felelősség alóli mentesítés, hanem pont a felelősség vállalása adja meg.

Oda akarunk eljutni, ahol az orvoslás újra a gyógyítást jelenti, nem a kármentést. Ahol nem kell félni a betegkarton kiadásától, mert nincs benne szégyellnivaló, a szakma és az ember iránti maximális tiszteletet, a tudást, a hozzáértést, az empátiát és mindenekelőtt a legfőbb iránymutatást (és esküt) követi: „Primum non nocere.”² Ugyan ez az orvoslás alapelve is lett, de eredendően emberi alapelv. Az orvosnak van joga mérlegelni, van joga nemet mondani és mindenekelőtt: Joga van dönteni!

Az orvoslás nem lehet vallás, ahogyan az oltás sem lehet dogma. A páciens ember, akinek az élete szent – és ezen a ponton nem alku, nem statisztika, hanem lelkiismeret és felelősség kérdése.

A jövő egészségügye ott kezdődik, ahol a gyógyítás visszatalál az tisztességhez, a tudományhoz, az empátiához és végső soron magához,0 az emberhez.

[1 – Dogma = olyan elv, amit tekintély mond ki, és amit tilos megkérdőjelezni, még akkor is, ha az igazság, a valóság vagy a tapasztalat ennek ellentmond.

2- „Primum non nocere.” magyarul: „Mindenek előtt ne árts!”]